A Krkavčí-szikla alatti öböl
Ahogy már tegnap megugattam nektek, a Krkavčí-sziklánál lehetetlen volt fürödni. Bármerre néztem, mindenhol volt víz, de nem vezetett hozzá semmilyen út. A szikláról leugrani? Szó sem lehet róla, az nagyon magas. Ha csak egy apró szikla lett volna a víz fölött, talán megpróbáltam volna, de ugrani a Krkavčí-szikláról? Az életveszélyes lenne.
Nem akartam lemondani egy jó kis fürdésről. Ezért visszaindultam a kis ösvényen az erdei útra, és mielőtt a gazdim bármit reagálhatott volna, már száguldottam is lefelé a dombról. Ezúttal biztosra mentem. Az orrom feladata az volt, hogy találjon egy jó kis fürdőhelyet, nem csak valamilyen vizet a környéken.
A domb, amin lefelé szaladtam, egyre meredekebb lett. A puha erdei út, amelyet fenyőtűk borítottak, egyre durvább lett. Minél közelebb kerültem a vízhez, annál kevesebb tű volt az úton. Ehelyett egyre több kő és fűcsomó jelent meg.
Találtam néhány kis ösvényt. Némelyiket meg akartam vizsgálni. De már Krkavčí szikláján is felhők gyülekeztek a fejem felett. Úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban eshet. De annyira szerettem volna még az eső előtt úszni, hogy az ösvények felfedezését félre kellett tennem.
Majdnem leértem a domb aljára, amikor elértem egy újabb kis faház-telepet. Sehol sem láttam senkit. Talán elbújtak valahová, mert a telep annyira rendezettnek tűnt, hogy biztosan gyakran járnak ide emberek. Őszintén szólva, én itt laknék mindig. Élnék a fák alatt, ahol csak az találhat meg, akinek nagyon jó orra van.
De nem volt időm a faházak lakóira gondolni. Mielőtt az utolsó házhoz értem volna, az út kitárult, és megláttam egy öblöt. Egy szuper öblöt vízzel. Ez volt az a pillanat, amikor igazán begyorsítottam. Tudtam, hogy a gazdim utolér. Egyik mancs a másik után, a füleim lobogtak a szélben, a nyelvem majdnem felpofozott. De muszáj volt. Muszáj volt beleugranom a vízbe. Annyira vártam már, és az idő sürgetett.
Beleugrottam az öbölbe, és rohantam a vízbe. Mekkora meglepetés volt, amikor továbbra is csak rohantam a vízben, de nem úsztam. Már olyan messze voltam a parttól, hogy ha úsznom kellett volna, biztosan nem mentem volna ilyen messzire. Így hát visszatértem a gazdimhoz, belátva, hogy itt biztosan nem fogok úszni.
A vízben átszaladtam, kiugrottam a partra, felfrissítettem a gazdimat, és újra visszarohantam a vízbe. Ha nem lehet fürdeni, legalább fussunk. Épp ez a gondolat futott át a fejemen, amikor a fejem már a víz alatt volt. Ez meglepetés volt.
Kiderült, hogy csak egy picit kellett volna tovább futnom, és már lehetett is úszni. Persze más módon is rájöhettem volna, de így legalább vicces volt – legalábbis a gazdim számára. Azt hiszem, nem is annyira az úsztatás, hanem a meglepett, boldog arckifejezésem tette őt jókedvűvé. Ahogy mindenki jól tudja: ha én boldog vagyok, akkor a gazdim is. És tudom, hogy mindig számíthatok rá, ahogy ő is rám.
